Vannak művészek, akik nem harsányságukkal vagy a reflektorfény állandó üldözésével válnak fontos szereplőivé a magyar kulturális életnek, hanem éppen ellenkezőleg: azzal a szelíd, magától értetődő jelenléttel, amely mellett úgy nő fel egy ország, hogy közben észre sem veszi, mennyire hozzátartoznak a mindennapokhoz. Kálloy Molnár Péter ilyen művész volt. Olyan alkotó, aki csendben, nagy alázattal dolgozott, és mégis mindenhol nyomot hagyott maga után – színházban, filmvásznon, mikrofon mögött, könyvlapokon és tanítványok emlékezetében.

Halálának híre sokakat megrendített, mert vele együtt valahogy egy korszak egyfajta derűje, könnyedsége és különös eleganciája is eltűnt. Az embersége volt az, amit olyan sokan szeretettek: kedvesség, szerénység, bátorság és az a fajta – a szó legjobb értelmében vett – vagányság, amely sosem hivalkodott, csak egyszerűen jelen volt. Tudott komoly lenni és bohókás, tudott mosolyogni úgy, hogy az ember akaratlanul is visszamosolygott rá, és tudott játszani a legsötétebb szerepekben is úgy, hogy beleremegett a nézőtér.

Sokan most mégis keserűen fogalmazzák meg azt az érzést, amely minden veszteség alkalmával valahogy ugyanúgy megjelenik: milyen furcsa és fájó, hogy csak akkor kezdünk igazán beszélni valakiről, amikor már nem lehet felhívni, nem lehet vele meginni egy pohár bort, és nem lehet vele együtt nevetni egy odavetett tréfa után. Hirtelen rádöbbenünk, milyen gyorsan múlik minden, és mennyire keveset gondolkodunk azon, hogyan becsüljük meg azokat, akiket még köztünk tudhatnánk. Most, hogy egy ilyen különleges, sokoldalú alkotó távozott, még élesebben látszik, mennyire ritka az, aki ennyi területen egyszerre tud maradandót alkotni.

Pályája elképesztően gazdag volt: színházi szerepek tucatjai, mozifilmek, tévéfilmek, szinkronok százai, hangoskönyvek, könyvek, színházi rendezések, lemezek, zenék, versek, tanítás… Annyi mindenhez értett, és olyan természetességgel, mintha minden műfaj csak egy újabb hangszer lenne a kezében. Sokszor nevezték polihisztornak, de talán még ez a szó is kevés. Ő nem egyszerűen sokoldalú volt – ő minden egyes oldalán valódi, hiteles és mély.

Kollégái közül többen is úgy emlékeznek rá, mint arra az emberre, aki mert kilépni a szakmát körbevevő szokásos keretekből. Merte a maga útját járni, saját kezébe venni a sorsát, saját produkciókat létrehozni, értékesíteni, szervezni, gondolkodni. Nem mindenki nézte ezt jó szemmel, de őt nem érdekelte. Tette, amit helyesnek érzett – csendesen, következetesen, elegánsan.

És miközben szakmai díjból keveset kapott, szeretetből annál többet. A közönség számára ő volt az a különös fényű szereplő, akit nem lehetett nem észrevenni. Egyetlen mozdulata, egy hangsúlya, egy félmosolya is elég volt ahhoz, hogy jelen legyen. Nem volt harsány celeb, és nem is vágyott arra. A közönség figyelmét nem zajjal, hanem tehetséggel, ritka intelligenciával és mély emberséggel érdemelte ki.

Most, hogy nincs többé közöttünk, különös csönd maradt utána. Az a csönd, amelyben az ember felelni próbál a kérdésre: hogyan lehet pótolni valakit, aki ilyen sokat adott, és mégis ennyire szerény maradt? Talán sehogy. Talán csak úgy lehet továbbmenni, ha megőrizzük mindazt, amit ránk hagyott: azt a különös elegyet humorból, bölcsességből és érzékenységből, amely végigkísérte egész pályáját.

Egy ország gyászol most – de egy ország hálás is.
Mert volt nekünk.
Mert alkotott nekünk.
Mert adott valamit, amit senki más nem tudott.

Isten veled, Péter.
És köszönjük, hogy itt voltál.

Szabóné Pálhegyi Krisztina