Most, harminc évvel a rendszerváltás után azt kell tapasztalnom, hogy nem tudtunk élni azzal a lehetőséggel, melyet a történelem tálcán kínált nekünk, és bizony a magyar társadalomban, mint ahogy az óceánban csak a jéghegy csúcsa látszik, létezik egy olyan felszín alatti társadalmi réteg, amely nem a kapitalista fejlődéshez kötődő polgári világot tekinti követendőnek, hanem egy feudális – a történelem által már régen túlhaladott – közösséget jelenti.

Ez különösen vidéken van így, és bizony ezek a tömegek, akik vidéken élnek, sajátos elveket vallanak. Egyrészt a környező népeket lebecsülik, és erre jó példa Trianon, a XX. század vesztes I. világháborújának jogi következménye. Másrészt pedig az országhatárokon belül élő kisebbségeket is bizalmatlanul kezeli a nép, főképpen a zsidóságot, mely egy tehetősebb réteg, másrészt pedig a cigányságot, amely a mostani magyar társadalom perifériáján él, és a legszegényebb rétegnek számít. A nagy tömegek iskolázatlanságuknál fogva fogékonyak az előítéletekre, és az új gondolatok iránt, melyet a kor követelne meg, nem igazán fogékonyak.

Ebben a zárt világban elfogadott a közpénzek eltulajdonítása, melyhez hozzáteszik, mindenki csak annyit lopjon, amennyit társadalmi helyzete megenged. Fennen hirdetik azt is, hogy akárki kerül hatalomra, ott fenn mindenki lop, és ez szerintük az élet velejárója, és modern kifejezéssel élve, ezt be is árazzák és elfogadják.
Ez az avítt és félremagyarázott életfelfogás egy zárt világot képez, ahol nehezen lehet más társadalmi rétegből származó embernek beilleszkednie, és a társadalmi konfliktusokat nehezen tudják itt lent megoldani, ami mértéktelen italozáshoz, és sokszor emberi tragédiákhoz, például öngyilkossághoz vezethetnek.

Én magam is tapasztaltam orvosgyerekként, amikor a konzervgyárba kerültem 1968-ban, hogy a lakatoscsoport egyik fiatalembere keresetlen szavakkal így szólt hozzám: „Mi a fenét keresel te itt orvosgyerekként a konzervgyárban?” Később ezután ez a helyzet némiképpen oldódott, miután ez a mikro zárt közösség tapasztalta, hogy mégis csak hasznukra vagyok képzettségemnél fogva.

Már felnőtt fejjel hallottam azt a megállapítást, hogy az ember a hazaszeretetet az anyatejjel kell, hogy szívja magába. Nem véve figyelembe azt, hogy a demokrácia az egyéni szabadságon keresztül érvényesülhet, hasonlóképpen a hazaszeretethez is.

Bizony, a felszín alatt a mostani társadalmunkban is olyan ősi, maradi társadalmi és kulturális felfogás és struktúra és revansvágy létezik, melyek például túlélték a XX. század I. és II. Világháborújának szörnyű tapasztalatait.

Most is azt tapasztalhatjuk, hogy ennek az illiberális rendszernek a támaszát a vidéki falu adja. Az ellentmondás az, hogy a mai vidéki Magyarországon élnek a legkevésbé képzett és tájékozott emberek, akik hiányában vannak a jólétnek.

Igen, minél szegényebb és tájékozatlanabb ez a vidéki réteg, annál jobban elfogadja a hatalom propagandáját, nem véve figyelembe a saját valós helyzetét. Hozzá kell tenni, hogy média szempontból tulajdonképpen csak a kormány propagandájához férnek hozzá, a közszolgálatinak mondott médiumokon, vagy az ingyenes önkormányzati újságokon keresztül.

Ez a társadalmi rendszer napjainkban már kísértetiesen hasonlít a rendszerváltáskor meghaladott világhoz, az egypártrendszerhez, amelyet azért bontottunk le, hogy megnyíljon előttünk a fejlődés modern, európai útja.

Sajnos harminc évvel a rendszerváltás után ez a kialakult társadalmi struktúra ugyanúgy gátolja a demokrácia fejlődését és az előrehaladást, valamint az emberek tehetségének kibontakoztatását. Ma már megint fontosabb a hatalomhoz való hűség, mint maga a szaktudás.

Igen, ez a tömeg akaratlanul is a múltat és a múlt ideológiáját termeli újra, és életfelfogását a történelmi példák nem változtatták meg.

Bizony egyre távolabb kerültünk az európai államok közösségétől, és szinte tehetetlenül csúszunk a keleti, illiberális rendszerek felé.

Tényleg ezt akartuk?

ábrahám