A közvetlen előzményekről elmondható, hogy Kecskemét és Kőrös szerencsés módon, még a jobbágyságot megszüntető ’48-as törvényeket jóval megelőzve – „de facto” – megszabadult a feudális kötöttségektől. Cegléd, az Ó-budai klarisszák vallásalapítványi uradalmaként csak 1848 után vált szabaddá a jobbágyi teherviseléstől. Attól kezdve viszont – első sorban az 1851-ben megnyílt Pest- Cegléd-Szolnoki vasútnak köszönhetően – látványosan fejlődött.
Két déli szomszédját időnkét szorongatták korábbi földesurai az elmaradt jobbágyi fizetségek behajtása miatt.
Kecskemét is látványosan leelőzte Kőröst, ami napjainkra behozhatatlanná lett!

A hódoltság utáni „neoaquistica comissio” működése idején, majd a XIX században voltak próbálkozások, hogy a török-időkben, birtokaikról elmenekült feudális urak visszaszerezzék korábbi jussukat. A másik két város, Kecskemét és Kőrös – néhány eset kivételével – sikerrel állt ellen a követeléseknek.

Mindhárman, a viszonylagos szabadságot, önállóságot kedvező földrajzi helyzetüknek is köszönhették. Távol voltak a hódoltság idején permanens végvári összecsapások helyszíneitől, és így mindkét félnek fontos volt a „három város” békéjének megtartása, gazdasági fejlődésük biztosítása. Azért nem volt ez felhőtlen béke. Hiszen hol a magyar király, hol a szultán csapatai portyáztak erre, melyeket el kellett látnia, és el kellett viselnie a lakosságnak.
Századok múltán, az első kőrösi újság viszonylag sűrűn foglalkozott a város fejlődésével, pontosabban a lemaradással és annak okaival. Az 1871-től megjelenő Nagy-Kőrös című, Tóth József szerkesztette hetilapban több polémia is olvasható volt a tárgyban, melynek vitaindítója a főszerkesztő, vagy valamelyik belső munkatárs szerkesztőségi írása volt. Ilyenek láttak napvilágot például 1889 júliusában, 1890. márciusi, júliusi, és 1894. áprilisi, és decemberi számokban. Ezeket a polémiákat, elemzéseket, magyarázatokat meglehetős visszhangtalanság követte.

Mintegy félévszázados, hosszú szünet után, Dezső Kázmér polgármesterségének idején jött elő újra a téma, az egyre nyilvánvalóbb lemaradás okait kutatva. A Nagykőrösi Híradó 1926-os két, áprilisi számában olvashattak erről eleink.
A lap 11-i vezércikkében a kezdeti együttműködés példájaként hivatkozik a „Három város törvényszékére”, melyet még a XVIII. században hoztak létre a korabeli városatyák.
(Ide tartozik a század vége felé megszervezett „közös véderő”, mely a martalócok – általában délvidéki ”rácok” – gyakori pusztítása elleni küzdelemnek, védelemnek volt ellenszere a hódoltság utolsó évtizedeiben. De még utána is.

Akkorra a török már nem, a helyi hatalom még nem volt képes ráncba szedni a gyülevész népet. Így következett be 1707-ben Kecskeméten, a „rác-betörés”, a nyári vásár alkalmával. Az árusokat kifosztották, a piactér környékét felgyújtották, akik ellenálltak megölték. A még nagyobb vérengzésnek, és pusztításnak a kőrösi lovasok beavatkozása vetetett véget. Éppen idejében érkeztek!
Ez a „közös véderő” jól jellemzi az akkori érdekek közös értékrendjét.

Volt egy jelentős időszak, mikor Kőrös kulturális téren előtte járt szomszédjainak – írja az újság –, annak az áldozatvállalásnak köszönhetően, ami az iskolázottság kiterjesztését motiválta és eredményezte. Ennek csúcsa volt a főgimnázium létrejötte, és Arany János itteni tanársága.

A továbbiakban Cegléd a vasútnak, Kecskemét más körülményeknek köszönhette látványos fejlődését, míg Kőrös a kettő közzé szorulva alig-alig haladt.
A városvezetés a közlekedés fejlesztésével igyekezett volna korábbi érdekeltségi területeivel a kapcsolatot erősíteni, és megszilárdítani. Sőt, fejleszteni! Ezért indultak a múlt század húszas-harmincas éveiben autóbuszjáratok Kocsér- Kécske, majd Törtel-Abony vonalon, és terveztek többet is.
A félévszázadig vajúdó „kécskei vasút”, jellemző, külön történet…

Ezeket a próbálkozásokat Kecskeméten nem nézik jó szemmel, tehát Kőrösben újra konkurenciát látnak! Pedig „Kőrös csak élni akar, ami az ország javát is szolgálja. S legyen róla meggyőződve Cegléd, s Kecskemét is, hogy az ő javából semmit el nem vesz, csupán azt biztosítja végre, a saját javára elszakíthatatlanul, ami az övé volt! Ez a határ, ameddig joga van mindenkinek elmenni.(…)
Legyünk tisztában azzal, hogy az ország és szűkebben a Duna-Tiszaköze zavartalan fejlődése szempontjából igen is fontos az, hogy Nagykőrös és Kecskemét is továbbfejlődjék. Mindkettő, mint exportpiacra termelő olyan jelentős, hogy a Deutsche Illustrierte Rundschau magyar számában, a fővároson kívül csupán Nagykőrös és Kecskemét szerepel.” – írja a Nagykőrösi Híradó egyik 1925-ben megjelent számában.

A cikknek végső konklúziója szerint Kecskemétnek nincs semmi félnivalója amiatt, hogy megindult az autóbuszjárat a kécskei Tisza-partig. Kecskemétnek óriási fejlődési lehetőségei vannak déli irányban.
Az egy héttel későbbi lapban „Ez az igazság” cím alatt folyatódik a polémia, amiben a szerző a történelmi múltból eredeztetett kapcsolatokra hivatkozik, és indokolja azok felelevenítését.
Mint írja, Kőrös a közvetlen szomszédaival kialakult kapcsolataiban mindig segítőkésznek mutatkozott. Kara, Kocsér, Kécske, Törtel szoros kapcsolatot tartottak fent a várossal. Miután megépült a Törteli kövesút is, a város támogatta azoknak az autóbuszjáratoknak a megindítását, melyek Abonyig, illetve Karáig eljutnak. Ugyanakkor még nincs közúti kapcsolat Cegléd és Törtel között!

„Kocséri üzenet” – címen közölte a Híradó 1925. május 16-i számában Márton Imre kocséri főjegyző reflexióját a fent idézett, „Ez az igazság” című szerkesztőségi cikkre. Ebben a szerző számos, ma is megfontolandó véleményének ad hangot:
„El kell ismernünk, hogy Nagykőrös városon mindig is érezhető volt a két szomszéd város, Cegléd, Kecskemét közé ékelődött helyzete. Ez természetes, és ezt mindig is nyögni fogja Nagykőrös! De ezért ne mást, hanem saját magát okolja. Igaz (…) Nagykőrös nem tudott egy Kada Elekre* szert tenni. Lehet ugyan, hogy volt, de míg Kecskeméten megértették Kada Eleket, addig Nagykőrösön a „Péter-bátyám módszere” virágzott, és az Istenek és a kasztok szerinti éles megkülönböztetések, a pártok erőszakoskodása, a túlzó egyéni ambíciók, a nagyképűsködés dominált…”

A továbbiakban kifejti a kocséri főjegyző, hogy ha Nagykőrös korábban tett is nem keveset a szomszédos községekhez fűződő kapcsolatai ápolása érdekében az utóbbi negyedszázadban alig. Majd így folytatta –
”Mindezt azért hozom fel, hogy rávilágítsak az igazságra, arra, hogy Nagykőrös városa a múltban törődhetett volna többet, első sorban saját magával, azután a szomszédjaival!”
Az írás befejező részében kifejti reményét, hogy a polgármesterséghez nagy ambícióval fogó Dezső Kázmér sikerrel szolgálja nemcsak a város, hanem a szomszéd kistelepülések érdekeit is. Majd így fejezi be:
”Félek, hogy a fel fog fakadni ismét a régi fekély, s ettől a magunk sorsát is féltem! De akkor Kőröst nem sajnálom, mert megérdemli sorsát. Ezeket a gondolatokat a Kőrösiek becses figyelmébe ajánlom!”  
Egyébként több szociológust is foglalkoztatta a „három város” társadalmi-gazdasági története, és fejlődésüknek irányai. Rész-tanulmányokon – Sárközi Györgyén – kívül nagyobb lélegzetű elemzések is megjelentek: Erdei Ferenc „Futóhomok”-ja 1937-ből és Márkus János „Nagykőrös”-e 1979-ből.

Döbbenetes Erdei Ferenc jellemzése Kőrösről: „a komor reménységek városa.”
Ezt még 1937-ben írta, ám a jelenlegi városvezetést ez mindeniknél jobban jellemzi!
(Nem kimondottan zárójeles megjegyzés, hogy van nekünk egy minden előzménynélküli városi, „hivatalos hetilapunk” – Önkormányzati Hírek” – és egy un. „polgármesteri kabinetirodánk”, ám a város jelen társadalmát-gazdaságát – no, pláne nem a jövőjét! – elemző értékelés még sehol nem készült! SIC! Nem is fog…)

*Kada Elek Kecskemét polgármestere volt.
Tóth Barna