Városunk alpolgármesterének ünnepinek szánt gondolatai meglehetősen zavarosra sikerültek, még az sem lenne túlzás, ha azt írjuk: Körtvélyesi az ünnepi beszédében hetet-havat összehordott.

Körtvélyesi szerint „Nagykőrösi elődeink álmodtak egy nagyot és megvalósítottak egy tanítóképző főiskolai kart. Főleg azokban az időkben elég nehéz volt és elég sok munkát, elég sok pénzt kellett ebbe beletenni és elég nagyot kellett ehhez álmodni, de végigvitték. És utána jöttek olyanok 1948-ban majd ’57-ben, akik azt mondták, nem ez nem tovább és ezt az álmot el akarták venni.” Körtvélyesinek érdemes lenne egy ilyen beszéd elmondása előtt egy kicsit tájékozódnia, és akkor talán nem mondana ekkora marhaságot. Az alpolgármester zavaros mondatokba szőtt állításával szemben elődeink semmiféle „tanítóképző főiskolát” nem hoztak létre, ellenben Nagykőrösön hosszú évtizedeken keresztül működött tanítóképzés, amely a többi képzőhöz hasonlóan középfokú volt. A nagykőrösi református tanítóképző az 1948-as államosítása, illetve az 1957-es megszüntetése miatt nem érhette meg azt, hogy felsőfokúvá váljék. Első lépésként az 1958. évi 26. számú törvényerejű rendelet született meg, amely megszüntette a középfokú képzést és elrendelte az érettségire épülő hároméves szakiskolai tanítóképzés elindítását. A szovjet mintára hozott döntés nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, a ’60-as évek tanítóhiányát végül az 1974. évi 13. számú törvényerejű rendelettel kívánták orvosolni, amely 1975 szeptemberétől bevezette a főiskolai jellegű képzést. Tehát Körtvélyesi állításával szemben a hazai tanítóképző főiskolai oktatás innen datálható.

Volt az alpolgármesternek egy másik állítása is, ami szintén köszönőviszonyban sincs a történelmi tényekkel. „Nagyon örülök neki, hogy 1990-ben, a nagykőrösi önkormányzat képviselő-testülete annak idején felismerte azt a lehetőséget, hogy ha a Református Egyházra bízza, visszaadja ezeket az épületeket, visszaadja ezeket az intézményeket, akkor egy jól sáfárkodó, egy jó gazdára bízza.” Először is, 1990-ben az „önkormányzat képviselő-testülete” nem volt még olyan állapotban, hogy felismerjen bármiféle, Körtvélyesi által emlegetett lehetőséget, ingatlanokat meg pláne nem adott vissza. Már csak azért sem, mert maga a tanácsi korszakot lezáró önkormányzati választás első fordulója 1990. szeptember 30-án volt, a másodikat pedig október 14-én rendezték. Ezt követően állt fel a testület és választotta meg az akkori szabályok szerint saját sorai közül a polgármestert, Kiss Jánost. Ahogy az Arany János Református Általános Iskola és Óvoda pedagógiai programjában is olvasható, „1992. július 1-vel a Református Egyházközségek fenntartói minőségben vette át az egykori Református Gimnázium és Tanítóképző épületében működő Általános Iskolát”. Azon túl, hogy Körtvélyesi állításával szemben az ingatlanok visszaadása nem 1990-ben történt, a főiskola épületét egyébként sem lehetett volna úgymond visszaadni, hiszen az sohasem volt az egyházé, mint ismeretes, a hetvenes években épült az MSZMP székházaként. Az épület át- és nem visszaadását az 1076/1990. számú rendeletével tette lehetővé a Minisztertanács, amelyben az MSZMP-vagyon felosztásáról rendelkezett és többek között a Hősök tere 5. számú székházat is a város tulajdonába adta, oktatási célokra. Ma már kevesen emlékeznek rá, de a pártház hasznosításáról hosszú vita alakult ki a városban, volt például olyan javaslat is, amely a néhány méterre álló gimnáziumhoz csatolta volna az épületet. Az ötletelésnek az vetett véget, hogy dr. Törös László minden tekintélyét latba vetve a városi tanács elé terjesztette: az MSZMP székházban a tanítóképző kezdje meg a működését.

Bármennyire is kellemetlen erre mostanában visszaemlékezni, de a főiskola működése a kommunista városi tanácsnak – tehát nem az önkormányzat képviselő-testületének – köszönhető, amelynek tagjai az indítványt egyhangúlag elfogadták. Ezek után kezdődhetett meg a szakmai munka, ami végül azt eredményezte, hogy a Jászberényi Tanítóképző Főiskola szárnyai alatt újraindulhatott a tanítóképzés és harminc évvel ezelőtt, az önkormányzati választás két fordulója között, 1990. október 6-án 32 hallgató ünnepélyes fogadalomtételt tehetett.

Ezek tények, amelyeknek nem ismerete azt jelenti, hogy Körtvélyesi nem tisztelte meg sem az eseményt, sem az ott megjelenteket azzal, hogy felkészüljön a beszédére. Úgy gondolhatta, hogy ha a szokásos túlmozgásos lózungok mellett néhányszor felemlegeti az Istent, majd aktuálpolitikai vizekre evezve szidja Nyugat-Európát, akkor tulajdonképpen minden rendben van.

Mindezeken túl arról is lehetne beszélni, hogy Körtvélyesi miért nem tartotta arra érdemesnek Szenczi Árpád, Fruttus István és Pap Ferenc mellett dr. Nagy István nevének a megemlítését is, aki 1992-től 2012-ig a tanítóképző igazgatója, majd dékánja volt. Az is vita tárgyát képezhetné, hogy Körtvélyesi szerint a református egyház jól sáfárkodó, jó gazdája volt a kilencvenes években visszakapott városi ingatlanoknak. Ha ez így van, akkor a közelmúltban miért igyekezett megszabadulni a Kopa iskola, a Patay utcai iskola, a Kossuth Lajos utcai Cs. Kiss iskola és a Batthyány utcai bokrosi iskola épületétől, amelyek hosszú évek óta kihasználatlanul, üresen állva vártak a sorsukra?

könyvelő