Sajátos, hosszú vándorlása során, már a keresztény hit által is érintett kultúrájával szervezte meg új, végleges hazáját, és alkotott államot ezen a más népek által soha egységes állammá, hazává nem szervezett földön, a népek keresztútján. Szentek ültették lelkébe, tették vállára a Keresztet, mint jelet, de – történelmünk tanúsága szerint – életformát is. A Kereszt, Krisztus jele határozta meg hivatását, hogy áldozatok végtelen sorával híd legyen Kelet és Nyugat között, hogy végveszedelme és szörnyű áldozatai árán is védelmezője legyen saját életének, s annak a nyugati keresztény világnak is, amely oly sokszor lett Pilátus módjára szégyenteljes árulója, sőt lelketlen és igazságtalan bírája.

Népünk, hazánk is mily sokszor állt megcsúfolva, tövissel koronázva, megbilincselve a történelem ítélőszéke előtt. Verőlegényektől összeverve, mocskos szájaktól leköpdösve. Bűnös nemzetnek kiáltanak ki bennünket, mert - mint a kis népeket - belehajszoltak a biztos pusztulásba, háborúkba, a Don-kanyarba, ahol ezrével, tízezrével haltak meg véreink idegen érdekekért. És amíg a „győzőknek”, hóhérainknak, ingyenmunkára, éhhalálra kihurcolt testvéreink kínzóinak állítottunk drága emlékműveket és koszorúztuk azokat évtizedekig, addig a hóban-télben megfagyott magyarok, akiket a haza védelmének álságos ürügyén hajtottak oda, egy fejfát sem kaptak, és csak fasiszta kutyák voltak. Mintha bizony jókedvükben mentek volna oda megfagyni, meghalni !  Jézus keresztjénél sem a szeget verő legények voltak a legbűnösebbek, hanem azok, akik kezükbe adták a kalapácsolt és a vasszegeket. A mi magyarjainknak is idegen hatalmak adták a fegyvert a kezükbe. Trianonban meg sem hallgatták a magyar küldötteket, sőt be sem engedték az ítélkezés színhelyére. Nélkülük, és a fejük felett ítélkeztek. Amint Jézus perében is előre elhatározták, hogy meg kell halnia, úgy határozták el a mi országunk szétdarabolását is. Még az évszázadokig rajtunk hízó Ausztria is kapott a magyar hazánkból, pedig ők indították el a háborút Olyan városok kerültek idegen kézbe, mint a színmagyar Szabadka és Szent László királyunk városa Nagyvárad, de említhetjük Kolozsvárt is, ahol az 1910-es népszámlálás adatai szerint 83,4 % volt a magyar, néhány százalék német, és csak tőlük is kevesebb román élt. És akkor még nem szóltunk a három székely vármegyénkről, ahol még ma is többszázezer magyar él egy tömbben.

Történelmünk során sokszor volt nehéz magyarnak lenni. A török hódoltság során nádasokban kellett bujkálnunk a megmaradásunkért, majd jött a német uralom, amikor leromboltatták várainkat, nehogy védeni tudjuk magunkat a török ellen. A török kiűzése után egy nyugati utazó ment végig az Alföld nyugati szélén Pesttől lefelé Kunszentmiklós, Kiskőrös, Kalocsa, Baja, Zombor útvonalon és tovább, közben üresen álló falvak, városok romjain át, sokszor napokig egyetlen élő személlyel nem találkozva. Ezzé vált országunk. 1848 után pedig bitófa várt legjobbjainkra, másokra pedig többévtizedes várbörtön, mert szabadon akartak élni és halni. 56-ban leverték ellenforradalomnak bélyegzett szabadságharcunkat és ezrek kerültek bitófára, majd a 301-es parcella névtelen, titkolt és jelöletlen sírjaiba. Ugyanakkor félve a terrortól és bosszútól 200 000 magyar testvérünk menekült nyugatra és szóródott szét az egész világon.

Mára elmúltak ezek a nehéz idők, de jöttek és vannak nem könnyebb, újabb keresztjeink. A szegénység, a munkanélküliség, a létért való küzdelem keresztje. Saját honfitársaink – ha ugyan annak nevezhetjük őket – rakják a vállunkra a mai idők keresztjeit. Amíg néhány ezren az aranyborjú körül táncolnak és tobzódnak, addig sokezer és százezer honfitársunknak hideg lakásban – vagy épp az utcán – kell nyomorognia kenyéren és ha nem is vízen, egy csésze tejen élnie. Újra idézhetjük Bánk Bán jobbágyának panaszait : „ … ki írja fel keserves könnyeinket? … Ó a magyar se gondol már oly sokat velünk, ha a zsebe tele van, … aki száz meg százezreket rabol bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.” Mert olyan vezetők ültek a nyakunkra – szégyen, de mi választottuk meg őket – akiknek csak a saját és néhány kegyeltjük vagyonának gyarapítása, valamint sokmilliárdos stadionépítési mániájuk a fontos. Gőgös vigyorral fogadnak minden kritikát, közben „blöff, blöff, blöff”, vagy „kellemes karácsonyt” válaszolnak égető problémák felvetésére az Országgyűlésben, ahelyett, hogy legalább megpróbálnák azt orvosolni. Ezért hagyta el immáron 600 ezer nyelveket beszélő, a legértelmesebb, legokosabb fiatal szülőföldjét, idegen földön, hazájától elszakadva, ott családot alapítva élni, mert nem tudott megalázkodni, gerinctelenül hajlongani a mostani kényuraknak.

De mi maradt itthon? Nem kellenek nekünk a fejünk fölé kapaszkodó, rajtunk hízó brigantik. Sem pedig háború, fertőző betegség, természeti csapás. Elpusztítjuk mi magunk is saját magunkat! Van pénz, dolce vita, édes élet, szabad szerelem, másság minden mennyiségben. Van széthúzás, a kicsinyke koncon való marakodás, ezért egymás sárba taposása, szegényebb embertársunk lenézése, leértékelése, a rászorulók segítése helyett azok szándékos gyűlölete, és erre való uszítás. Ugyanakkor család, gyermek, édesanyai hivatás, életadás, hűség, szeretet, áldozat a nemzetért, családért, gyermekért, de a bajbajutott honfitársunk melletti kiállás, vagy annak segítése – az nem! Sőt még arra sem vagyunk hajlandók, hogy ki merjünk menni az utcára a saját sorsunk javítása érdekében. Vagy egy-egy kilakoltatott, utcára tett család mellett is szótlanul megyünk el!

(Egy húsvéti, keresztúti gondolatokat közlő, névtelen szerző füzete nyomán.)

Baky Miklós